Szia, üdvözöllek a Blogomon ! :)

Hogy ki is vagyok én? Kezdjük az elején ! Nem lesz rövid a sztori, dőlj hátra kényelmesen...Jó olvasást. ^^

Egy 20 éves budapesti lány vagyok, aki már igen fiatalon belecsöppent a különböző számítógépes játékok világába, amikor apukámat láttam Diablo II-vel játszani ( de rég is volt!), akkor szerelmesedtem bele ebbe az egész gamer-kultúrába. A sok nagy klasszikus után ( Sacred, Temple of the Elemental Evil, Age of Empires, Disciples II...) első nagy kalandom a World of Warcrafttal kapcsolatos ;  még a Burning Crusade kiegészítő alatt ugrottam fejest ebbe a mesés világba, amely egyből magával ragadott, aztán néhány kicsapongás ( Guild Wars, Lineage II) után természetesen mindig visszatértem ( eleinte egy kisebb szerveren, a Nightmare-n, majd a Taurin folytattam a pályafutásomat, mindig blood elf warlockként. (For the Horde :3 ) .
A Star Wars : The Old Republic volt az első olyan játék, amire elő is fizettem, és ha belegondolunk, ez hiányzik a legjobban, mert mostanában sajnos nincs túl sok időm játszani. A Star Wars univerzum volt az, ami legelőször beszippantott, még azt hiszem, videokazettán láttam az első részeket, aztán a TCG ( Trading Card Game) pedig igen masszív háttértudást adott még a mellékszereplők neveiről is, mondhatni, olyan voltam 10 éves korom körül, mint egy szivacs, áramlottak be az információk a Jedi tanács tagjairól, a különböző fejvadászokról ( Bossk a kedvencem ) aztán hiába telt el 10 év, csak annyi változott, hogy áttértem a sötét oldalra, és Vader-fan lettem inkább ( és ha valaki megkérdőjelezi, hogy miért szükséges egy 20 éves felnőtt(?) nőnek Darth Vaderes ágynemű, meg fülhallgató, akkor csak nemes egyszerűséggel kinevetem.) Miért is ne? Az emberek élete ott kezd beszürkülni, hogy azt hiszik, elérnek egy bizonyos kort, és akkor munka, plusz egyéb felelősségvállalás mellett már teljesen nem fér bele az életükbe egy kis...szín, vagy kreativitás, vagy akármi, ami egy kicsit is..különböző. Ennek a pszichológiai hátteréről lesz egy bejegyzésem, mert a blogom célja, hogy valamilyen téren egy kicsit szakmailag is foglalkozzak néhány olyan kérdéssel, ami esetleg a bennünket (gamereket-cosplayeseket-animéseket) érintő témákkal foglalkozhat, nade, ennek most nincs még itt az ideje, térjünk vissza a bemutatkozásra! ^^

És akkor az animék :
A 90-es évek gyermekeinek egyik jeles képviselőjeként már akkor megismerkedtem a Pokémon világával, amikor még a csattogós lepkét tologattam az oviban. Később, mikor már elkezdtem érteni is a világot, és nem csupán passzív evő-alvó-játszó szemlélője voltam a színes rengetegnek, na akkor jött az első "korszakom", tehát innentől kezdve az egész családom chipset evett a Pokémonos tazók miatt, a nagyobb városokban élő rokonok kénytelenek voltak a Mekibe látogatni, ha éppen Pokémonos volt a "Hepimélmenü", és a nagymamámtól kezdve a szomszédig  mindenki tudta, hogy ki az a Pikachu. A szüleim meg gondolhatjátok, mennyire boldogak voltak, amikor szombat-vasárnap reggel kelhettek 7-kor, mert akkor dübörgött a Pokémon a Kölyökklubban, és már 6:55-kor dörömböltem az ajtón, mert nem akartam kihagyni Ashék legújabb kalandjait, amit persze videókazettára is fel kellett vennem, és a milliónyi ennek rabul esett esküvői vagy szülinapi felvétel szinte hiába tűnt el az éterben, mert a Butterfree szabadon engedésén kívül egy részt sem néztem vissza, és becsületemre legyen mondva, azt a jelenetet a mai napig megkönnyezem. 
Aztán, nem mondanám, hogy felnőttem (még most sem mondom!), de kicsit később már a családi kassza 40%-a bizonyára felszabadult, amikor már nem kellett videókazettát, chipset, rágókat, Pokémonos matricákat, Pez-cukrot ( és Pokémonos Pez-Cukor tartót, mind a 151 pokémonos verziójában, miért is ne!) vásárolni, mert komoly fejjel már azért na, azt hittem, kinőttem ezt az egészet, de aztán, BUMM jött a Witch korszak, úgyhogy Witches matricák, Witches magazinok, babák, könyvek... tehát, a szüleim nem hogy fellélegezhettek, de kezdődött az egész újra, de mostmár kísérő rendezvényekkel is : Ilyenkor látogattam el az első képregény-fesztiválra, és ilyenkor már karnyújtásnyira voltam az első mangáimtól is

Aztán, jött az A+, és elkezdődött, Inuyasha, Kaleido Star, Kiddy Grade... és sorolhatnám... aztán, az első mangák, az első magyar mangák..Árnybíró, Princess Ai..emlékszem, mennyire vártam mindig az újabb kötetet, a régebbieket milliószor elolvastam, nagy becsben voltak ( és vannak a mai napig!) tartva. Azóta közel 120 darabos mangagyűjteményre tettem szert, mellé társul néhány magazin is, az első Mondo magazinok és AnimeStarsok is.
És az első Con...2007 őszén. ^^
Utána, a 2008-as Sakuraconon az első cosplay ( Yuriko, Cassidy, és Licorne voltak a nagy példaképeim!) : Tooru Kouno a Princess Princessből, amivel jelölve lettünk legjobb csoport kategóriában egyik akkori barátnőmmel. ( Akkoriban még Daimoon-néven találhattatok meg, a Mangafan fórumon is). 
Az őszi conon egy kék "troll" voltam, de sajnos a cosplay.hu-s karbantartás miatt, vagy nagy oldalváltozás miatt elvesztek a feltöltött képeim, de az egyik régi Mondo magazinban még ott mosolygok. Majd egyszer, ha előkerülnek...biztosan megmosolyognám. :)

Lényegében, itt megtört az egész, mert az életemnek beköszöntött egy olyan korszaka, amikor eltávolodtam az egész kultúrától, és sajnos a rendezvényektől is. 
A visszatérés 2014 őszén volt, amikor is egyik jó barátom, Peti nyaggatott, hogy látogassak el a PlayIT-re, én pedig rábólintottam a dologra...

Itt kezdődött az igazi Cosplayes-korszakom is. 

Na, de pontosan hogyan is...és itt jön az érdekes része a történetemnek.
Volt egy ember, akit nagyon szerettem, de úgy alakult, hogy nem lehettünk már egymás életének részesei továbbra, és az őszi időszak emiatt számomra életem egyik eddigi mélypontjává sötétült. Gyakorlatilag az életem a felkel-sír-eszik-sír-sulibajár-hazajön-sír-lefekszik( ha tud) programsorozaton futott, aztán eljött az a pillanat, amikor szépen magyarul megmondva seggberúgtam magam, és azt mondtam, elég ciki, hogy 20 évesen önsajnálatba süllyedek, úgyhogy nagylevegő, és akkor elő a pszichológiai tudást, amit magamba szívtam az egyetemen, és hirtelen felindulásból úgy gondoltam, profitálok a helyzetből, ha bent fáj kint nem fog alapon, és lövettem egy industrial piercinget, ami a mai napig emlékeztet arra, hogy...( so deep)... nagyon tud fájni, ha porcba lőnek, és ha nem kenegeted hámosítóval, nem fog begyógyulni, ha moziba viszed, akkor sem. Na szóval, a szakítás utáni teátrális momentum pipa, hajat festeni nem akartam, mert sajnáltam az eredeti fekete színt, úgyhogy elkezdtem futni, megindultam, mint Forrest Gump, és lefutottam egészen 7-8 km-t, az elején, mert jól esett, a végén mert nekemszabadult egy Városligetben sétáltatott eb, a lényeg, hogy aznap éjszaka a fáradtságtól, vagy csak mert brand new életszemléletem volt, mondjuk ki : végre normálisan alhattam...és azóta, ha a koliszomszédok is úgy akarják,és éppen nem rendezvény előtti cosplay-hajrá van, a helyzet változatlan. A depi kopott, a futás maradt, idén Iron Girl lettem, ami pirospont nekem, mert sosem voltam nagy sportember, de ha a kitartásról van szó...erről majd még mesélek. :)
Na, teljesen nyitottan, így már mondtam a Petinek, hogy oké, megyek a PlayIT-re, és terápiás cosplaygyártásba kezdtem, mert maradt azért még bennem felgyülemlett feszültség, és Anna segítségével el is készült a Miranda Lawson cosplayem. Hogy miért? Mert a volt szerelmem nagy Mass Effect fan. Lényegében, ez motivált akkor, tudjátok, egy ilyen...nem is tudom, minek nevezzem. A lényeg, hogy tökéletesen kilábaltam így a depiből így, és akkor elkezdődött életem hátralevő része. Megismertem Ferashát, a többi zsűritagot, és Zolit, akinek elég sokat köszönhetek, nagyon sok kedves dolgot mondtak, ami úgy istenigazából motivált akkor. 
Nagyon tetszett a rendezvény, teljesen el voltam varázsolva, a sok ember, a sok kockadolog, úgy éreztem magam, mint egy molylepke az IKEA lámpaosztályán,  keringtem tátott szájjal, aztán a Just Dance-es színpad mellett leszólított egy fiú. Fotót szeretne, nagy Mass Effect fan. Gondoltam, hát, aznap már elegen fotóztak, úgyhogy felvettem a szokásos pózt, aztán, észrevettem, hogy a fényképező mögött...hát, mondjuk ki, egy nagyon helyes srác áll. Megmondtam neki a nevem, hogy küldje el légyszi a fotót, amit csinált, aztán elkezdődött egy beszélgetés, ami a mai napig sem ért véget. Annyi a különbség, hogy már azóta egy pár vagyunk. Tanulság : mindig nézd meg jól, ki fotóz! :)
Úgy voltam vele, végre azt érzem, ez az én utam, van valami, amit szeretek, amit szenvedéllyel csinálok...és akkor láttam hozzá életem eddigi legnagyobb cosplayéhez, az Adjutanthoz, amit szerintem sokan ismertek már a képek alapján. 
Erről a jelmezről szerintem később fogok egy combosabb bejegyzést írni, mert már most látom, hogy kopik a billentyűzet, csak gondoltam, hogy a bemutatkozás kicsit hosszabb legyen, ha már lesz ember, aki veszi a fáradságot, és érdeklődik a munkáim iránt, akkor lássa  hogy honnan is indultam, szóval nem papírmaséból volt anyukám méhe, és nem dekorgumiból volt a köldökzsinór sem. :)



Na, tehát, akkor én,a kis Nyfa, 164 centi tömör remény, ott álltam egy nagy Álommal szemben, és nem volt másom, csak egy próbababám, meg egy nagy adag Media Marktos prospektusom egy adag tapétaragasztóval...
de ez már egy másik történet. :)